Blogs

Dota 2 Történetek - Egészségetekre!

Wed 14th Sep 2016 - 1:32pm

Talán sokan nem fogjátok elhinni a történetet, amit most, elmesélek nektek. Megannyian fogtok kételkedni az én szavahihetőségemben – főleg onnantól, mikor megtudjátok, hol is esett meg ez a kaland velem, és milyen állapotban -, de jobb, ha tudjátok: minden szó igaz.

Nem is olyan nagyon régen, talán egy pár évvel ezelőtt, az Északi Vidék hegyes tájain barangoltam, mikor meglepődve és egyszersmind kétségbeesve tapasztaltam, hogy bizony kiürült a butykosom. Én mondom, olyan száraz volt, mint Sand King agya, ha van neki olyan egyáltalán. No, de a lényeg. A kulacs üres volt, én pedig szomjas. És ekkor, mint holmi csoda, a távolban hirtelen fényeket láttam pislákolni. Először azt hittem, még a kulacs tartalmának utóhatása ez, de bizony nem. Valóban egy apró fogadó fényei voltak azok, amiket láttam. Gyorsan neki is iramodtam, mielőtt a farkasordító hidegben teljesen megfagytam volna.

Beléptem a korhadt fa ajtón, és egyszerre borított el a kandallóban lobogó tűz melege, a rengeteg alkohol illata és a friss ételé. Megdörzsöltem a tenyerem, és levágódtam az első asztalhoz, amit üresen találtam. Ez történetesen a legutolsó volt a helységben, a legtávolabb az ajtótól. Kicsomagoltam magam a vastag északi ruhámból, és elnyúltam a széken. Feldobtam az asztalra a kulacsom, aztán intettem a fogadósnak, hogy hozzon egy kancsó finom bort. Nem is késlekedett legnagyobb szerencséjére.

No, már igen csak üres volt a kancsóm, amikor hirtelen kivágódott a fogadó ajtaja, és a kinti fagyos viharból belépett egy nagydarab, bundát és sapkát viselő, szőrös alak. Hátán egy kosár himbálózott, jobb keze helyén pedig egy hatalmas vasöklöt viselt. Vidám – és kissé részeg – tekintettel mérte végig a taverna vendégseregét, aztán bevágta maga mögött az ajtót, és mielőtt elérte volna a kocsmáros pultját, már ott várta a kancsó bor. Megemelte a kancsót, és az utolsó cseppig kiürítette. El kell mondanom, hogy én magam sem vetem meg az italt, sőt, hova tovább, egyik kedvenc időtöltésem pusztítani az alkoholt. Mindig is jeleskedtem benne, hogy igen sokat tudok elfogyasztani, bármilyen kellemetlen következmény nélkül. De ilyen alakkal, aki az alatt az idő alatt, amíg én felfogtam, hogy mi történik, megivott három teljes kancsó bort, sosem találkoztam még. De máris megnyerő lett nekem!

Elhatároztam, hogy megismerem a nagyhuzatú idegent. Már éppen fel akartam állni, amikor hirtelen a terem egyik oldalán, a nagy fa asztal körül eddig békésen üldögélő és beszélgető hat alak hirtelen felpattant, és az asztalfőn üldögélő, díszes páncélt viselő alak, szigorú tekintettel fordult a jövevény felé. Ahogy előrébb lépett a katona, azonnal felismertem a páncélját. A Fagybrigád katonái voltak, aki előre lépett, az pedig a parancsnokuk. Erélyes hangon szólt az idegennek, hogy azonnal mondja meg a nevét. A szőrös alak pedig készségesen, bár kissé akadozó nyelvvel válaszolt.

- Ymir, a Határvidék Réme.

A kapitánynak meg sem kellett szólalnia, a katonái azonnal talpra ugrottak, és körül vették Ymirt. Én magam kételkedtem benne, hogy bármi jó is származna belőle, ha ahelyett, hogy rendelnék még egy kancsó bort, beleavatkoznék ebbe az amúgy is egyértelmű harcba. Így hát inkább rendeltem. Aztán vártam. No, nem mindenki volt ilyen megfontolt, mint jómagam. A helyiség másik oldalán üldögélt egy magas alak, aki bőr mellényt, és vastag vászonnadrágot viselt, arca pedig kormos volt. Valószínűleg egy kovács lehetett, a közeli faluból. Kezébe fogta az addig árván a földön heverő nagy kalapácsát, és elindult a kibontakozó csetepaté felé, miközben hangosan és parancsolón utasította a verekedni készülőket, hogy el se merjék kezdeni. Legalábbis ha jól gondolom, ezt akarhatta mondani, de nem jutott benne túl sokáig, mert a következő pillanatban a kapitány páncélkesztyűs keze eltömítette a kovács fejének legnagyobb nyílását, mire az csak egyszerűen helyet foglalt a koszos padlón.

Ymir nem lepődött meg. Ám mielőtt a Kapitány visszafordulhatott volna, ő már meg is lendítette hatalmas vasököl jobbját, és akkora ütést mért a parancsnok mellvértes mellkasára, hogy attól még Roshan is megszelídült volna. No, hát a Kapitány inkább csak megszédült, miközben három asztalt, vagy egy tucat széket és két válaszfalat átszakítva, helyet foglalt a taverna raktárjában, a söröshordók tetején. Elaludt. Legalábbis én ebben reménykedtem. Ekkor megint rendeltem. Szegény kocsmáros hozta is, de arcán a kétségbeesés minden árnyalata egyszerre játszott. Mondtam is neki, jobban teszi, ha itt marad, és iszik ő is egyet.

No, miután a Kapitány aludni tért, a katonái egyszerre vetették rá magukat Ymirre. Tulajdonképpen a következő tíz perc igazán izgalmas volt, de nem tudnék vissza emlékezni arra, pontosan mi, és hogyan történt. Az viszont biztos, hogy még kétszer rendeltem ez alatt az idő alatt. De mire az utolsó kancsó végére értem, a földön szerteszét hevertek a katonák, mind aludtak már. Remélem. Pacifista vagyok, így meghagytam magam ebben a hitben.

Ymir pedig a pultot támasztotta, és miközben bal kezében egy kancsó bort tartott, és szorgalmasan fogyasztotta el, jobbját a kocsmáros felé rázta hevesen, aki a pult mögött keresett magának fedezéket és sírva kérlelte Ymirt, hogy a kárt térítse meg. De ő nem az a fajta bunyós volt, aki bármivel is törődött volna. Az utolsó korty bort is lehajtva, sarkon fordult, és átlépdelt a földön heverő peches ellenfelei közt. Arcán elégedett mosoly ült, és kissé nehézkesen, de végül eltalálta az ajtót. Kilépett a viharba, aztán összegömbölyödött a friss hóban, és egy hatalmas hógolyó formájában eltűnt a vakító fehérségben.

Azóta sem láttam. De hallani a hírét, hogy mennyi helyen bukkan fel, és mennyi kocsmát iszik ki és ver szét. Most őt keresem. Keressétek ti is. Hiszen ha inni akartok egy jót, ő mindig partner lesz, és még a bunyóban is jó, ha veled van.
Egészségetekre!

UserDeleted

UserDeleted

UserDeleted

Your Comments

Please register or login to post comments